Egy konzultáció élményei - Amikor a félelem hangosabb, mint az álom

Múlt héten volt egy különösen emlékezetes első beszélgetésem egy sportolóval, aki coaching együttműködés miatt keresett meg. Olyan beszélgetés volt, amit én sem fogok egyhamar elfelejteni. 

A problémáját így foglalta össze:

„Gyerekkorom óta tudom, hogy profi sportoló akarok lenni. Most meg… azt érzem, hogy abba akarom hagyni az egészet.”

Ahogy elkezdtünk beszélgetni, kibontakozott előttem a története. Már kisgyerekként imádott mozogni. Edzett suli után, suli előtt, hétvégén, nyáron, télen. A sport nemcsak egy hobbi volt számára – hanem egy menedék, egy szenvedély, egy identitás. Szinte sosem kérdőjelezte meg az útját. De most, amikor már szinte látni a célszalagot – ott lebeg a levegőben a profi karrier lehetősége – hirtelen úgy érzi: abba akarja hagyni az egészet.

– Félek attól, hogy igazuk van. – mondta.

– Kiknek? – kérdeztem.

– Hát... mindenkinek. Akik mindig azt mondták, hogy ez nem fog menni. Hogy ebből nem lehet megélni. Hogy a profik élete csak látszólag csillogás, valójában állandó stressz, nincs szabadidőd, utálnak, ha nem nyersz. Hogy ki fognak zsigerelni. 

– Mi volt az a pillanat, amikor először érezted azt, hogy te ezzel a sporttal valami igazán fontosat tudsz csinálni? 

– 12 éves voltam, amikor először lettem első egy versenyen. Mindenki meglepődött. Én is. De nem a győzelem miatt volt különleges, hanem mert előtte hetekig nem jött össze semmi. Mindenki azt mondta, pihenjek, mert nem vagyok formában. De én tudtam, hogy bennem van. És ott, azon a versenyen... végre kijött. 

– Mi jött ki pontosan?

– Az érzés, hogy képes vagyok rá. Hogy számít, amit csinálok.  

– Szerinted azok, akik a félelmeiket rád vetítik, valaha is megpróbálták azt, amit te?

– Nem.

– Akkor miért hisszük el, hogy ők tudják, mi lesz, ha végigmész az úton?

– Mert sokan vannak. És hangosak.

– És benned ki a hangosabb? A félelem... vagy az a 10 éves fiú, aki tudta, hogy képes rá?

Hosszú csend után ennyit mondott:

– A fiú.

Ez a beszélgetés nem arról szólt, hogy megoldottuk a helyzetet. Hanem arról, hogy valami újra megmozdult benne attól, hogy újra összekapcsolódott saját történetének azzal a darabjával, amit eddig a zaj elnyomott. 

Nem egyszer, nem kétszer hallotta ezeket a zajokat – hanem éveken át, újra és újra. Olyanoktól, akik talán féltek. Vagy csalódtak. Vagy egyszerűen csak nem látták azt, amit ő látott gyerekként. 

És ez a sok félelem, ami nem az övé volt, mégis elkezdett benne élni. Mintha valaki más ültette volna be a fejébe, de azóta ő is táplálta. Egészen addig, amíg már nem maradt hely az álmainak. 

Ha te is érezted már úgy, hogy inkább elengednéd, amit valaha a legjobban szerettél, akkor lehet, hogy nem a célod a probléma – hanem a zaj körülötte. És lehet, hogy csak egy beszélgetés kell ahhoz, hogy újra más oldalról tudd látni a helyzetedet. Aki erre képes, az nemcsak sportolóként, hanem emberként is erősebb lesz. 

És talán ez a valódi cél.