Tudod mit hallgatok mostanában?
Neeem valami tucat pop számot, hanem egészen leereszkedem a magyar alter-popzenei szféra zseniális szövegeihez éééés cserihannát (Igen, szigorúan kis kezdőbetűvel és nincs itt semmiféle elgépelés.)
Ilyen zseniális sorokra számíthatsz, ha tennél vele egy próbát:
“Szorongok valamitől, amitől nem kénerátelepedett valami az elmémremeghekkelte, belemászott sunyi faszfej mód a csendjébe.” (cserihanna: Pánick)
Nem tudom milyen a zenei ízlésed, de elmondok rólad valamit.
Biztos, hogy történt már veled “hirtelen katasztrófa”. Például minden előzmény nélkül kirúgtak. Szakítottál életed szerelmével. Csődbe ment a vállalkozásod. Vagy egyszerűen csak egy reggel felébredtél, és fogalmad sem volt róla, hogyan tovább.
Nettó pánick és nem tudod mi lehetne a következő lépés.
És ilyenkor előhúzunk magunkból valamit, amiről addig nem is tudtuk, hogy ott van.
Nincs kész terv. Nincs "majd egyszer, ha készen állok". Ki kell találni és kitalálod. Meg kell csinálni és megcsinálod.
Persze emellett ott van a félelem, a düh, a pánick, minden. Valahogy mégis előtört egy energia, amit addig gyönyörűen elrejtettünk saját magunk elől is.
És szerintem ezt csináljuk mindannyian.
Annyi erő, tudás, kapacitás van bennünk, de amíg az élet szépen halad a maga útján, hozzá sem nyúlunk. Inkább elhisszük, és bekorlátozzuk magunkat, hogy ennyire vagyunk képesek. Ez a szintünk. Ennyi van bennünk.
Aztán jön egy “hirtelen katasztrófa” és BAAMM lendületet kapunk, majd kiderül, mégsem csak ennyi volt bennünk.
Régóta motoszkál bennem a kérdés:
Miért kell az életnek mindig sarokba szorítania minket ahhoz, hogy ez előjöjjön?
Mert ha visszagondolsz az életedre, volt olyan helyzet, amit végül nem oldottál meg valahogyan?
Talán akkor azt hitted, ebből nincs kiút, talán megjártad a mélypontot és talán nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna.
De valahogy mégis itt vagy.
Képzeld, 2,5 évvel ezelőtt nappali ellátás vezetőként dolgoztam. A főnökömmel meg nagyjából annyi közös értékrendi pontunk volt, mint egy pingvinnek a sivataggal.
Aztán egy gyönyörű májusi reggelen, 10 perccel a munkakezdés után, "felajánlotta" a közös megegyezést.
Naaa ez amolyan nettó pánick.
De valami furcsa történt, mert életemben nem voltam még ennyire nyugodt. Kiálltam magamért, kiálltam a kollégáim mellett, és végig azt képviseltem, amiben hiszek.
Utólag visszanézve meg az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem. Csak épp akkor még ezt cseppet sem így éreztem.
Vagy itt egy másik sztori, ezúttal nem rólam.
Érkezett hozzám egy úszó srác, olimpiai álmokkal. Aztán egyszer csak felismerte, hogy a genetikája sosem fogja engedni, hogy a klasszikus számokban versenyezzen az élmezőnyben.
Ez simán lehetett volna a vég. "Na, ennyi volt, kösz, viszlát olimpia." (Sőt lehet viszlát úszás…)
Ehelyett újratervezett. Nyíltvízi úszás, hosszútáv, szóval olyan számok, ahol a testalkata nem igazán szab határt az olimpiai álmoknak.
Pánick helyett lendület.
Én azon gondolkodom mostanában, hogy mi lenne, ha nem csak akkor engednénk meg magunknak, hogy előhúzzuk ezt az erőt, amikor tényleg muszáj?
Mi lenne, ha nem mindig egy szakításnak, egy kirúgásnak, vagy egy durva felismerésnek kellene történnie ahhoz, hogy újra lássuk, mennyi van bennünk valójában?
Talán a katasztrófának tűnő helyzetek mögött nem az élet akar átverni minket, hanem csak nem engedi, hogy letagadjuk, kik vagyunk.Szóval most kérdezném tőled:
- Mi az az erő benned, amit csak akkor hozol elő, ha nincs más választásod?
- És mi lenne, ha nem várnál addig, amíg muszáj lesz?
Ha most kicsit pánickolsz azon, hogy magadra ismertél, jó jel!